Brutális nyugdíjcsökkentésre készülhetünk

Bő egy héttel ezelőtt adott ki a Világbank egy hosszabb tanulmányt a régiós nyugdíjrendszerekről, a több száz oldalas tanulmány bemutatja, hogy milyen főbb kihívások előtt állnak az országok. Az egyik legfőbb következtetése az elemzésnek, hogy az esetek többségében nem sikerült hosszabb távon is fenntartható állami nyugdíjpillért kialakítani, vagyis további intézkedésekre van szükség. A Világbank elemzői szerint az effektív nyugdíjkorhatárt 65 évre kellene emelni, ráadásul az utóbbi évtizedekben bőkezűvé váló nyugdíjellátásokat is vissza kellene vágni. A jövőben a lakosság két dologra készülhet fel, egyrészt sokkal többet kell dolgozni az állami nyugdíjért, másrészt az életszínvonal fenntartása érdekében nyugdíjcélú megtakarításokat kell felhalmozni. Bőven elképzelhető ugyanis, hogy az állam a későbbiekben csak alapnyugdíjat tud adni.

A Világbank rendszeresen monitorozza a nyugdíjrendszereket, a közelmúltban kiadott tanulmányuk Magyarország számára is nagyon fontos tanulságul szolgálhat, hiszen kiváló helyzetjelentést ad a nyugdíjrendszerekre leselkedő kihívásokról és a potenciális megoldási lehetőségekről. A tanulmány “A megforduló piramis” elnevezést kapta, amely arra utal, hogy a társadalom korfája az évtizedekkel ezelőtt látható piramis forma helyett a jövőben a feje tetejére áll, vagyis egyre kevesebb fiatalnak és aktívnak kell a növekvő nyugdíjas generációt eltartania. A teljes jelentés 300 oldalt is meghaladja, viszont van egy 40 oldalas összefoglaló, amelynek a legfőbb megállapításait a következőkben sorra vesszük.

Az állami nyugdíjrendszerek fénykora

Most is egy rövid történeti bevezetővel kell kezdeni, hiszen ezáltal válik világosság, hogy jelenleg miért állnak olyan nagy kihívások előtt az állami társadalombiztosítási rendszerek. A nyugdíjrendszer esetében a demográfiai környezet kulcsfontosságú, évtizedekkel ezelőtt minden rendben ment, mert a korfa piramis formájú volt, ami azt jelenti, hogy például a járulékfizetők száma jelentősen meghaladta a nyugdíjasok számát. Ilyen feltételek mellett minden további nélkül szert lehetett tenni a nyugdíjak kifizetésére szolgáló bevételekhez, sőt az állami nyugdíjrendszerek tartósan többletet is fel tudtak mutatni.

A fő probléma az volt, hogy ezeket a többleteket a társadalombiztosítás keretein belül nem halmozták fel a jövőben esedékes nyugdíjak finanszírozására, sokkal inkább a kormányok ezt visszaszolgáltatták a nyugdíjasoknak, ráadásul az ellátórendszer egyre bőkezűbb lett. Összehasonlításképpen, Hollandiában 1957 és 1981 között az átlagos nyugdíj nagysága az átlagbérhez képest 30%-ról 61%-ra emelkedett. De hasonló dinamikára került sor Magyarországon is, ahol 1950 és 1985 között az átlagnyugdíj a keresethez képest 22%-ról 55%-ra nőtt.

A kedvező demográfiai háttér nemcsak a kezdőnyugdíjak nagyobb emelkedésében öltött testet, hanem abban is, hogy a nyugdíjazási feltételek enyhültek, például az effektív nyugdíjkorhatár is visszaesett. 1970 és 2009 között az átlagos nyugdíjazási kor Spanyolországban 8 évvel, Belgiumban 4 évvel, míg Svédországban 2 évvel csökkent. Az átlagos várható élettartam növekedése miatt a nyugdíjban töltött idő is növekedett, Spanyolországban 9,1 évvel, Belgiumban 8,3 évvel, míg Svédországban 5,5 évvel.

A modell évtizedekig fenntarthatónak tűnt, ez viszont csak a látszat volt, két olyan nagy horderejű változás következett be, ami miatt a modellek kiigazításra szorultak. Az egyik ezek közül a demográfiai átalakulás, a jelentősen visszaeső termékenység és a társadalom öregedése a korfákat is megváltoztatta, így megbomlott az egyensúly a járulékfizetők és a nyugdíjasok között. A másik fontos változás magán a nyugdíjrendszeren belül következett be. Először még csak relatíve kis kört fedtek le az állami nyugdíjrendszerek, viszont később egyre több olyan ember lépett be a munkaerőpiacra, akik az állami pillérből remélhettek ellátást. Ezzel a dinamikával viszont nem tudott egy idő után lépést tartani a járulékfizetői kör bővülése, sőt ma már azt lehet látni, hogy inkább csökken az aktívan dolgozók köre. A Világbank becslései szerint a munkaképes korú lakosság 2010-2050 között a régiós országokban 20% feletti mértékben csökken, ami óriási kihívás elé állítja a nyugdíjrendszereket.

Egész sor megoldással próbálkoztak az országok

A 2000-es évekhez közeledve nyilvánvalóvá vált, hogy a demográfiai átalakulást nem lehet tétlenül szemlélni, finomhangolásra van szükség. Az országok igaz hasonló kihívások elé néztek, azonban nagyon különböző válaszokat adtak. Nem volt egy olyan kiemelkedő megoldás, amely általánossá vált volna, minden ország különböző módokon próbálta meg a rendszerét fenntarthatóvá tenni. Ekkortól kezdődött el például a gondolkozás azon az alapvető kérdésen, hogy milyen szerepe legyen a nyugdíjrendszernek: csak az időskori szegénységet akadályozzák meg, vagy inkább az aktív időszakban elért kereseteknek minél jobb helyettesítse valósuljon meg.

A tanulmány szerint minden létező eszközzel megpróbálkoztak az országok, sor került a nyugdíjjárulékok megemelésére, a kezdőnyugdíjak szintjének megváltoztatására, a nyugdíj alapjául szolgáló keresetek beszámítási módjának átalakítására, a nyugdíjemelés módosítására, és a nyugdíjkorhatár emelésére is. A kezdeményezések az elemzők szerint jó irányba tett lépések voltak, azonban ahhoz nem voltak elégségesek, hogy a nyugdíjrendszereket hosszabb távon is fenntarthatóvá tegyék.

Az intézkedések többsége csak kisebb vagy átmeneti hatással járt, hiszen maguk a változtatási lehetőségek is korlátosak voltak. Az egyik fontos megállapítása a Világbank elemzésének, hogy a statisztikák szerint a nyugdíjrendszerek jelenleg látható bőkezűsége túlkompenzálja az időseket más társadalmi csoportokhoz képest, ilyen formában kívánatos lenne hozzányúlni az ellátásokhoz. A jelentés is megemlíteni, hogy a régiós országokban többen is a 90-es években a tőkefedezeti pillér bevezetésével próbálkoztak, hogy csökkentsék az államra nehezedő terheket (többek között éppen a Világbank javaslatára), ezek a kezdeményezések azonban a válság kirobbanása miatt kudarcba fulladtak.

Külön kiemeli az elemzés a magyar eseményeket. Mint írták, a magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetése sokkal inkább politikai indokokkal magyarázható, mintsem azzal, hogy rosszul teljesítettek volna a pénztárak. A költségvetés rövid távon profitálni tudott az intézkedésből, azonban az államnak hosszabb távon számolnia kell az extra költségekkel. Magyarországon a 2000-es évtizedben tíz esetből kilencszer 3%-nál nagyobb volt a költségvetés GDP-arányos hiánya, és amikor a válság miatt már elviselhetetlenné váltak a terhek, akkor egyszerűbb volt a magánnyugdíjpénztári pillért visszavágni, mint politikailag nehezebben végrehajtható kiadáscsökkentést meglépni.

A recept: dolgozz többet és takaríts meg

A Világbank elemzői szerint Európában a nyugdíjrendszerek további kiigazításra szorulnak, meglehetősen sok választási lehetőségük van a politikusoknak, viszont nem lehet elkerülni a nagyobb horderejű intézkedések meglépését. Az elsők között a kormányoknak el kell dönteniük, hogy mi a fő célja a nyugdíjrendszernek, ezen a téren érdemes lenne a Világbank szerint elmozdulni az alapnyugdíj irányába, amelyet általános adóbevételekből fedeznének. Ebben az esetben a cél az, hogy az öregkori szegénység elkerülhető legyen. Az alapnyugdíj mértéke nem lenne túlságosan magas, valahol az egy főre eső GDP 20%-a körül lehetne alapnyugdíjat adni. Ehhez viszont társulna egy nyugdíjjárulékokból finanszírozott állami nyugdíjrész is, amely lehetővé tenné, hogy a munkabérhez jobban igazodó járandóságot kaphassanak a nagyobb keresetűek.

Viszont ebben az esetben sem lehetne megúszni az ellátások mértékének csökkentését, az alapnyugdíj és az a feletti munkanyugdíj együttes értékét csökkenteni kellene a jelenlegi szintekhez képest, ráadásul mindezt magasabb nyugdíjkorhatár mellett. Az emberekben azt kell tudatosítani, hogy legalább 65 éves korukig dolgozniuk kell, és olyan ösztönzőrendszert kell bevezetni, amely érdekeltté teszi őket a meghosszabbított munkavállalásban. A korhatáremelés az egyik leghatékonyabb módja a rendszer fenntarthatóságának megteremtésében, viszont ezt sem lehet határtalanul alkalmazni. Pedig, ha 2050-ig a nyugdíjkorhatárt úgy emelnék, hogy a várható élettartam a nyugdíjban 15 év legyen, akkor a mai nyugdíjszínvonalat hasonló GDP-arányos kiadási szint mellett lehetne biztosítani.

Mindezek értelmében a lakosságnak arra kell felkészülnie, hogy a következő évtizedekben magasabb lesz a nyugdíjkorhatár és az állami kezdőnyugdíj is csökkenni fog, akár nagyobb mértékben. Amennyiben az általunk elvárt életszínvonalat a nyugdíjban is fent akarjuk tartani, akkor szükség lesz a nyugdíjcélú megtakarítások felhalmozására. Ez még sok országban, köztük Magyarországon sem elterjedt, viszont a jövő egyértelműen az öngondoskodásé. Arról a Világbank szekértői nem tesznek említést, hogy pontosan milyen formában lehetne ezt a legcélszerűbben megtenni, mindössze annyit írnak, hogy megfontolandó lehet a vállalati szektort is bevonni, és olyan környezetet kialakítani, amelyben a vállalatok is érdekeltek, hogy gondoskodjanak a munkavállalóikról.

Mindemellett átfogó munkaerőpiaci reformokra is szükség van, hiszen csökkenő népesség mellett a társadalombiztosítás bevételeit csak úgy lehet előteremteni, ha minél inkább kiszélesítjük az adó- és járulékfizetői bázist. Évtizedek múlva a társadalomnak jóval nagyobb része fog 60 év felett dolgozni, ehhez viszont az is kell, hogy az állam olyan feltételrendszert alakítson ki, amely a részmunkaidős foglalkoztatást és/vagy az idősek foglalkoztatását támogatja. Érdemes ezen felül olyan gazdasági környezetet kialakítani, amely a bevándorlást növelheti, vagy másik oldalról a kivándorlást lelassíthatja.

nyug4140305

 

forrás:portfolio.hu

 

Ajánlatkérés